Életem során számos helyen és formában kellett már magamról bemutatkozást, önéletrajzot megjelentetnem, azonban mindeddig sehol, még a honlapomon sem írtam le személyes etimológiámat, vagyis azt, hogy hogyan, miért lett a nevem Nandu.

Ez a blogposzt egyrészt e hiány pótlója, másrészt abban a reményben írom, hogy talán segít majd mindazoknak, akik olvassák, hogy bátran és következetesen szólítsanak Nandunak, mivel engem – még ha valakinek ez furcsának tűnik is – tényleg így hívnak. Tényleg.

Születésemkor a Noll Andrea Lilla nevet kaptam. Már amikor ezt leírom, akkor görcsbe rándul a gyomrom. A Lillát saját magamra vonatkoztatva ki nem állhattam, amióta az eszemet tudom (az anyukám annak idején valami sok L betűs, olvadó, lenge-lágy, habos-babos nevet keresett, és persze a hozzátartozó személyiség is jól ki lett találva valakinek, aki nem én vagyok. BRRR! És csak azért nem lettem “direktben” Lilla, mert a Noll vezetéknév mellé már tényleg sok lett volna azokból az L betűkből).

  Sebaj, a második keresztnévről viszonylag egyszerű lett volna “megfeledkezni”. A dolog azonban még komplikáltabb volt. Azt tapasztaltam, hogy az emberek, noha semmi gondot nem jelent nekik a Péterek, Jánosok, Évák vagy Ágnesek nevén nevezése Péternek, Jánosnak, Évának vagy Ágnesnek, nem pedig Peti, Jani, Évi, Ági automatizált becenevek alatt, ugyanezt valamiért az Andrea névvel még akkor sem képesek megtenni, ha erre őket kifejezetten, nyomatékosan, többször is megkérem. Sőt, esetemben mintha mindenki perverz élvezetét lelte volna abban, ha Andizhat.

  Az Andi-trauma részeként az általános iskolában, ahol mindenkit – mondom, MINDENKIT – csak vagy a keresztnevén vagy a vezetéknevén szólítottak, engem és csak engem mind a kettőn, így egyben: a nollllllandi. Lényegében csúfoltak a “rendes” nevemmel, elég volt a hangsúlyozás, mint Nemecseknek a kisbetű. Már akkor sem voltam a falkával tartó típus, de ez a gesztus, mint kirekesztő eszköz, úgy hat és tizennégy között nagyon vacakul érintett.

  A gimnáziumban már kétségbeesetten próbálkoztam eleve úgy bemutatkozni, és mindenkit rávenni, hogy legalább Andreának szólítson, nollllll nélkül, azonban ez csak részben sikerült. A diáktársak és a tanárok közel fele egyszerűen süket volt a kérésemre. Így aztán mindig is nagyon vágytam arra, hogy lehessen egy saját, igazán hozzám illő becenevem, ami megváltást hoz az egész nemazénnevem-mizériából.

Ragadványnevet azonban nem lehet csak úgy kitalálni, azt ragasztják. Vagy nem. Sokáig nem jött. Aztán egy napon, tizenkilenc éves koromban, egy nyaraláson, valami égi sugallat hatására, úgy, hogy észre se vettem, mit csinálok, “véletlenül” rajzoltam egy pálcika-futómadarat egy képeslap szélére, amit az otthon maradottaknak írtunk, és aláírtam: Nandu. Aztán csak bámultam a lapot, hogy mi a fenét csináltam?! De egy pillanat múlva hirtelen megdobbant a szívem: ez az! Ez vagyok én. Megtaláltam.

A dologhoz hozzá tartozik, hogy a Nandu éppenséggel összerakható az N. Anduból, és engem egy szomszéd lány régente Andunak is becézett (amit akkoriban nem bántam). Az is, hogy a nandu, mint dél-amerikai futómadár, latinul épp Rhea americana, amiben a -rea is benne van. És az is, hogy életem első meghatározó állatkerti élménye a nandu volt, úgy hároméves korom táján, azt hiszem, a veszprémi állatkertben. Mit ad isten, még repülni sem szeretek. De ezek már csak az utólagos magyarázatok arra, hogy milyen útvonalakon futhatott végig a kisülés a neuronjaimon a sorsdöntő, intuitív pillanatban.

Az azóta eltelt években a pálcikafigura, majd a belőle ihletett számolhatatlan rajz, képregény, gyurma-, textil- és marcipánfigura csaknem ugyanannyira hozzám nőtt, jobban mondva belőlem ki, mint maga a név. De ez már egy másik történet.

Az egyetemen – másik város, senki nem ismert – újra lehetőségem adódott akármilyen néven bemutatkozni, de akkor még nem mertem. Először csak a legközelebbi barátaim tudták, csak a kedvesem, aki később a “nagy” gyerekeim édesapja lett, szólított Nandukának, szeretgetésből, amit imádtam. De végül egy másik ország és egy új hivatás – az USA-ban elvégzett bábaiskola – kellett, hogy bele merjek állni ebbe a névbe, a sajátomba. Ekkor 2004-et írtunk.

blog Nandupohar

Ettől kezdve már az összes új barátom csak a Nandut ismerte, sőt, a régieket is “átszoktattam”: aki szeret, megértette és odafigyelt a váltásra. 2007-ben anyakönyveztettem a Lilla helyett. Nyelvész lévén ütős kis indoklást írtam az MTA-nak, simán engedélyezték. Az Andreát hivatalosan ugyan nem töröltettem, de azóta szinte csak hivatali iratok “teljes név” rovatában adom meg egyáltalán. Kevesen tudják, de a családi állapot változásoktól független, saját kezdeményezésű névváltoztatás a születési név megváltoztatását jelenti, mintha az új névvel születtem volna, a régi pedig mintha nem is létezett volna. Még a gyerekeim anyakönyvét is át kellett írni.

blog Ketnandu

 

Ma, ha bemutatkozom, már gyakran a vezetéknevemet sem mondom, csak a Nandut. A vezetéknevemmel közben még egy további “csavar” is lett: a férjemé Nohl, az enyém Noll, az anyakönyvvezető (2013-ban) majd’ beletörte a nyelvét, hogy ki tudja mondani. Nekem addigra már megjelent az első könyvem a saját nevemen, úgy döntöttünk, mindenki marad a magáénál és betűzi mindenkinek, ahogy megszokta. Mert betűzni kell. Mindig, minden hivatalban, rendelőben, postásnak. Számoljuk, hogy hányféleképp tudják elírni. Tíz fölött járunk (eddig). Ez szerencsére nem zavar, megértem.

blog nandvak

Az viszont rekordsebességgel küld a plafonra, amikor ilyenek történnek:

  1. A) Orvosi várószoba.

Asszisztens: “Legyen kedves, mondja a nevét!”

Én: Noll Andrea Nandu. Enn-o-két ell és nandu, mint a futómadár. Csak a Nandut használom.

A: Rendben. “Andrea, jöjjön…!”

  1. B) Kinyitom a mailboxom. Megírom a jelentkezésem egy tanfolyamra. Aláírom: Nandu. A mail szerveren csak a Noll A. Nandu név kiírása van beállítva. Az e-mail címem nandu@nandu.hu. A honlapom nandu.hu. Semmilyen formában nem adtam meg neki semmi más nevet, csak a Nandut. A kurzusszervező visszaír: “Kedves Andi!”…

  Volt már, hogy visszakérdeztem (bár nagyon nehezemre esett, mégis kedvesen), hogy ezt meg honnan vette, mert én kínosan ügyeltem, hogy ne adjam meg. Mint kiderült, az illető rágooglizott a nevemre, ami kiadta neki a teljes nevemet is, mire ő úgy döntött, hogy mit neki űrlap, mélcím vagy aláírás, jobb lesz nekem mégiscsak az Andrea, de a szokás kedvéért azért még becézni is muszáj volt. GRRRR mégis hogy képzeli?! Hogy?! Miért? És miért mindig engem? Na, az ilyeneket már nem tudom ésszel felérni. 

E sorok írásakor közel tíz évnyi hivatalos, és huszonhárom évnyi informális névhasználat után még mindig napi szinten előfordul, hogy nem tudom elérni embereknél, hogy a nevemen szólítsanak. Az igazi, hivatalos, valós, használatos, saját nevemen. Az ezoterikus pszichologikus energetikusok persze rámutatnak, hogy biztos “dolgom van ezzel”, én viszont azt gondolom, hogy megdolgoztam a Nanduságomért, és aki még mindig ragaszkodik hozzá, hogy bunkóskodjon velem, az elmehet a málnásba. 

Mindeme név-nehézkedésnek azért van egy határozott előnye. Ha valaki instant szeretné kivívni az ellenszenvemet, töröltetni magát az ismerőseim listájáról valamely közösségi oldalon vagy általában sürgősen felejtőssé tenni magát nálam, annak csak el kell játszania egy újabb Andikás trükköt. Másrészt van egy gyors IQ tesztem.

Vannak, akik csodálkoznak, hogy ez a név-ügy miért ennyire szívügyem. Szerintem ez azért nem annyira különös. Gondoljunk csak arra, hányféle gesztust, rituálét, üzenetet, változást, a tiszteletet vagy annak hiányát közvetítik a nevek, megszólítások a történelemben vagy az irodalomban. Nomen est omen.

Végsősoron hálás szívvel mondhatom, hogy az évek során az “őrült futómadár”, a “bolyhos, szép nagy madár”, a bátran álmodó és megvalósító, a nagyszívű rebellis, a kócos tollú hosszútlépő, a szétszórt, mégis precíz fészek- és rendszerépítő, a művészlélek és lélekművész, Nandu, beérett bennem és én otthonra leltem benne. Ez az a név, amivel végre azonosulni tudok, ami valóban engem fejez ki. Mint az indián nevek, szellemi nagykorúságom jelzőoszlopa. Hosszú és rögös volt az átkelés útja, de megérkeztem.
2016.02.02.

 

Blogbejegyzés eredeti forrása és külleme itt látható (nem mintha követni kéne, csak referencia):
https://imprinting.blog.hu/2016/02/02/miert_nandu