A felmenőim között az édesapám volt a legjobb szakács. Felülmúlhatatlanul, sőt, megközelíthetetlenül. Receptet azonban nem lehetett tőle kérni, mert pont úgy főzött, mint ahogy jazzt zongorázott: “ti kottából játsztok, én meg szívből”.

Az évek során az én életemben is valamiféle házi Murphy törvénnyé nőtte ki magát az a jelenség, hogy ha nagy műgonddal, lehetőleg népes vendégseregnek, szakácskönyvből főzök – bár utóbbiakból kiterjedt gyűjteményem van -, az biztosan nem sikerül, de legalábbis közel nem olyan finomra, mint az, amit egy kedd este valahol a bevásárlás és a gyerekek menedzselése közt, sebtében összekutyulok, “csak úgy balkézről”. A gyerekeim idővel hangoztatni is kezdték: Anya, ilyen “balkezest” máskor is főzz!

Nos, az itt szereplő receptek azt a paradoxont kísérlik meg feloldani, hogy hogyan lehet egyszerre improvizálni és megörökíteni. A “jól sikerült balkezesek” gyűjteménye.